írta: Kovács Gellért

Hogyan reagálnak a Suli-Mozi Extra programmal megcélzott gyerekek az utóbbi évek legkeményebb, leghatásosabb magyar filmjére? Illetve hát, hogyan fogadják a főszereplőt, Röhrig Gézát? Ezek voltak a legfőbb kérdései azoknak a közönségtalálkozós előadásoknak, melyeket nyár végén kezdtünk el szervezni. Először csak egyetlen alkalommal számoltunk – viszont nagyon hamar kiderült, hogy az az egy tuti teltházas lesz (kis túlzással fél nap alatt megtelt a Puskin nagyterme), s mivel Géza épp itthon volt, gondolkodás nélkül igent mondott még két előadásra. Moderátorként tanulságos volt mindahány alkalom. S volt egy pillanat, amit sose fogok elfelejteni.

A harmadik vetítés után történt, az utolsó alkalmat követően. Kint ültünk a kávézóban, mondom Gézának, bemegyek, megnézem, mennyi van még a filmből – lassan vége kellett, hogy legyen, szólt a gépész, hogy kezdődik a stáblista. Kint állok a terem előtt. Nem szeretek benyitni. Addig se, de a legvégén pláne nem – csak a világítás felkapcsolása előtti másodpercekben. Szóval, ott állok, hallgatózom, elvileg már valaminek lennie kéne, lement a stáblista. Tele a terem tinédzserekkel, akiknek egy része a film előtt még azon duzzogott, hogy miért nem vehetnek a büfében pattogatott kukoricát (erről még írnék lentebb majd). Az előző két ilyen rendezvényen ilyenkor már rohantak a mosdóba, ide-oda akárhova, hisz tudták, hogy szünet lesz, szóval, már tényleg kellene mozgolódást hallanom. De semmi. Mintha üres lenne a Metropolis terem. Benyitok. Mindenki ül a helyén. Meg se mozdul. De nem úgy, mint akik várnak valamire. Hanem úgy, mint akiknek eszükbe se jut megmozdulni. Mintha az lett volna a természetes, hogy nincs mozdulás. Nem láttam látványos megviseltséget az arcokon, s azt se, hogy kötelezőnek éreznék, hogy ott kell ülni. Az volt ebben a kitartott pillanatban a legszebb, ahogy szerintem ők se fogták fel, hogy ott ragadtak: amikor halkan megszólaltam, hogy most akkor a beszélgetés előtt szünetet tartunk, olyan volt – elnézést kérek a megfogalmazásért, de földhözragadtabb dolog épp nem jut eszembe –, mintha kiestek volna kicsit az időből.
Aztán lassan persze felálltak, s ahogy addig is, minden esetben, kicsit hajtani kellett őket, hogy visszaérjenek a beszélgetésre. Megtalálták a jelent.

Egyébként is érdekes élmény ez az egész – mármint a Saul fia és a gyerekek. Vannak persze azok a srácok, akik tudják, mire jönnek. Általában ők is kérdeznek először, s ők azok is, akik azokon a beszélgetéseken is elsőként mondják el véleményüket, ahol nincs vendég, csak én dumálok, „elemzek” velük a filmet követően. Őket érdekli az ilyesfajta mozizás előzetesen is. Mondjuk, egy telt ház fele ilyen. Aztán ott vannak a többiek. Akik például nem értik, miért döntöttünk úgy, hogy a Saul fia előtt nem lehet popcornt venni a büfében. Minden mást igen, de pattogatott kukoricát nem. Kisebb forradalmak törtek ki ilyenkor, a film előtt el is kellett mondanom, hogy ezt a gesztust a nevükben, de tudjuk, előzetes engedélyük nélkül hoztuk meg. A Saul nem popcornmozi. Ennyi. Ezt azért el lehet fogadni.

Röhrig Gézával egyébként könnyű. Mármint abból a szempontból mindenképpen (a legfontosabb szempontból), hogy csakúgy, mint mindenkinek a stábból, rettentően fontos neki ez a film. Nem az utóélete, nem úgy, mint egy termék. Hanem mint egy kiállás. Simán elhiszem egyébként, hogy akkor is az lenne, ha nem lett volna ekkora világsiker belőle. Egyszerűen elég csak belehallgatni abba, amit Géza mesél. Ahogy beszél. A holokausztról. Arról, hogy miért tartotta fontosnak ezt a filmet megcsinálni: nem (csak) a holokauszt miatt. Hanem azért, amit a holokauszt jelent. Nem jelentett – hanem jelent.

Van ebben az emberben valami. Valami, ami miatt nagy élmény hallgatni. Nem feltétlenül kellemes, hisz amit mond, amit gondol a világról, az se laza stand-up. Gézában, mint beszélgetőpartnerben az a jó, hogy bár néha erőteljesen tol el magától kérdéseket, vagy éppen megkérdőjelezi azok fontosságát, érvényességét (milyen volt Cannes-ban, milyen érzés volt amatőr színészként belevágni a Saul fiába), nem azt érzed rajta, hogy na, a nagy művész megmondja a tutit, jaj nézd már, mekkora arca van. Hanem azt, hogy lehet, hogy nem negédeskedik, vagy nem csinál úgy, mintha jónak tartaná a feltett kérdést, viszont tényleg őszinte. Mindig, minden halk színpadiasságot felülír és érdekessé tesz, hogy őszintén hisz abban, amit a Saullal megcsináltak. És hogy meg kellett csinálniuk.

Jó, nem feltétlenül hiszem el neki, hogy nem érdekli például az Oscar. Biztos érdekli. Azt se állítom persze, hogy amikor hangsúlyaival gúnyolódik a pompán meg a csillogáson, hazudik. Biztos, hogy komolyan gondolja, amikor arról beszél, hogy nem az a lényeg, hogy milyen volt a vörös szőnyeg Cannes-ban vagy valamelyik másik fesztiválon, vagy mi lesz esetleg az Oscar-gálán (ami jó eséllyel a stábra vár), de abban biztos vagyok, hogy nem lesz az rossz. Maradjunk ennyiben.

A gyerekeket persze mindez nagyon érdekli. Az is például, hogy milyen volt a hangulat a forgatáson. Nem volt jó, persze. De igazából nem is lényeges, hogy mit kérdeznek a srácok, hanem az, hogy úgy találkoznak ezzel a filmmel, ahogy máshol nem találkozhatnának. Hogy a többségüket megfogja. Nem kötelességszerűen, hanem mert a Saul fia ilyen film.

Megcsinálja a csendet.

Eredeti cikk: http://artmozi.blog.hu/2015/11/03/popcorn_nincs_a_saul_fia_es_a_diakok